Az idő

A nő egyedül állt a sziklaszirten, felette a végtelen csillagos égbolt terült el, mintha maga az univerzum kiterítette volna titkait. A szél finoman játszott hajával, de őt csak a csillagok érdekeltek, és az az érzés, hogy valahol, az idő távlatában, ő is része ennek a hatalmas örökkévalóságnak. Az élete annyira gyorsan pereg le, mint egy homokszem a végtelen sivatagban, és az idő – az a mindent elsöprő, könyörtelen erő – egyre jobban távolította őt a fiatalságától, a régi álmaitól, a valaha megélt pillanatoktól.
Ahogy a távoli csillagokat figyelte, eszébe jutottak azok az emberek, akiket valaha ismert, a szerelmek, amelyek jöttek és mentek, és a döntések, amelyek formálták az életét. Mindegyik emlék most távoli fényként ragyogott fel a tudatában – ahogy a csillagok, amelyek talán már rég kihunytak, de fényeik még mindig itt vannak, hogy emlékeztessék őt arra, hogy semmi sem tart örökké, de minden hatást gyakorol a jövőre.
Megnyugodott. Az idő múlik, de benne, valahol mélyen, a csillagokkal együtt ő is ott lesz, amíg a világ forog.